Jóból is megárt a sok
Igaz, nem feltétlenül technológiai, ám annál érdekesebb kutatásról fogok most írni. Manapság kutyáink már barátokként, családtagokként szerepelnek életünkben, és nem haszonállatként. Felruházzuk őket sokszor emberi tulajdonságokkal, beszélünk hozzájuk, és sok mindenre megtanítjuk őket, hogy még okosabbak legyenek.
Vékony Kata, az Eötvös Loránd Tudományegyetem mesterszakos hallgatója a kutyáknak a jutalmazásra mutatott reakciói közötti különbségeket vizsgálja. Ő és társai szeretnének annak a jelenségnek a végére járni, hogy míg egyes kutyák mindent megtesznek egy-egy jutalomfalatért, számos akadályt legyőznek annak érdekében, hogy megszerezzenek egy falat ételt a szemétből vagy az asztalról, más kutyák bár szeretik a hasukat és jól motiválhatók kiképzés alatt, mégsem alakul ki a fenti problémás viselkedés.
Vajon mitől alakult ez ki? Vannak-e kockázatai? Van-e tényleges párhuzam a kutyák viselkedése és az emberekre jellemző függőségek között?
Miért ezt a kutatási témát választottad? Milyen út vezetett idáig?
15 éve kezdődött, amikor 15 évesen elhatároztam, hogy én márpedig mindenféleképpen villamosmérnök leszek. Tanultam, előfordult, hogy beültem már villamosmérnökire járó ismerősökkel egy-egy előadásra az egyetemen csak úgy, mókából. Majd felvettek a BME Villamosmérnöki Karára, ahol hamarosan kiderült, hogy nem jó úton járok. Hatalmas trauma volt számomra, amikor azzal szembesültem, hogy a “nagy álmaim” nemhogy megvalósíthatatlanok, de teljes mértékben abszurdak is. Rájöttem, hogy semmi közöm a “villamosmérnökséghez”.
Nem igazán tudtam feldolgozni ezt a kudarcot, fogalmam sem volt, hogy mihez kezdjek, nagyon nehéz időszak következett számomra. Rengeteg dolog érdekelt a csillagászattól a géntechnológiáig, de rettegtem attól, hogy megint beletörik a bicskám, ha olyan hivatást választok, amihez legfeljebb hobbi szinten van tehetségem.
Ezt a folyamatos szorongást szerettem volna enyhíteni, és arra az elhatározásra jutottam, hogy örökbe fogadok egy kutyát, hiszen az majd felvidít, és amúgy is számtalan jótékony hatása van annak, ha az ember kutyával él. Így került hozzám Kamiko.
Ezzel a döntéssel minden megváltozott, mint egy romantikus filmben. A mindennapi harcok egyre kíváncsibbá tettek, hogyan is működik ez az erős akaratú, kis lény. Majd egy lány a kutyaiskolában megkérdezte tőlem, hogy a szakdolgozatához levideózhatja-e, amint Kami megkerül egy kerítést.
Az elmúlt tíz évben elvégeztem egy kutyakiképzői tanfolyamot, voltam állatgondozó, állatorvosi asszisztens, állatvédő önkéntes, a bolond kutyás lány, aki szeretné a lehető legjobban megismerni az ember legjobb barátját.
Társadalmi szempontból miért jelent újítást a kutatásod?
A kutatásom két szempontból is fontos. Egyrészt az utóbbi években szerencsére egyre többet foglalkozunk a társállatokkal és az állatok jólétével. Magyarország Európán belül is kiemelkedően “kutyás”, a legkisebb falvaktól a fővárosig mindenhol magas a kutyatartók aránya, és egyre inkább fontosnak tartjuk “jól szeretni” az állatainkat. Napjainkban igen népszerűek és elterjedtek az ún. „pozitív” kutyakiképzési módszerek, melyek során a trénerek valamilyen tárgyi jutalmat is használnak az megerősítés eszközeként, ami általában élelem vagy valamilyen játék. A pozitív megerősítésen alapuló módszerek előnyét a büntetést alkalmazó módszerekkel szemben korábbi tudományos eredmények is bizonyítják, viszont a lehetséges kockázatokat eddig nem nagyon kutatták.
Másrészről pedig a közelmúltban több területen sikerült megmutatni, hogy a kutya jó modellje lehet az emberi viselkedés és kognitív funkciók vizsgálatának, ezért érdemes az olyan jellegű viselkedések hátterét kutatni, amelyek hasonlóságot mutatnak emberi tulajdonságokkal, viselkedésformákkal. A kutyák jutalomérzékenységének vizsgálatakor párhuzamot találtunk az emberi függőséggel kapcsolatos viselkedésekkel, így mind állatjóléti, mind “emberjóléti” szempontból fontosnak érzem ezt a kutatást.
Mit gondolsz, a kutatásod alapján hol fog tartani a saját tudományágad tíz év múlva? Mit vársz a következő tíz évtől?
A tudományágam az utóbbi két évtizedben formálódott olyanná, amilyennek ma ismerjük, ezért igencsak fiatalnak számít, nincs olyan sorvezető, amihez feltétel nélkül igazodna. A magam részéről elsősorban az ember és a kutya kapcsolata érdekel, és az, hogy hogyan tehetjük ezt a legjobbá mindkét fél számára. Ahogy a tanszékünkön dolgozó kutatókat figyelem, egyre terjed ez az “emberközeli” nézet, hogy a kutyák és egyéb társállatok vizsgálata által szerzett ismereteinket átültessük a gyakorlatba, például a kutyakiképzési módszerek továbbfejlesztésével. (Vizsgálnak macskákat és törpemalacokat, de volt már vadászgörényes kutatás is.)
A következő tíz évben (húszban, százban) szeretném, ha a hétköznapi, közös tudás részévé válhatna mindaz, amit a kutyákról megtudunk, és ennek révén tudatosabb állattartási kultúrát alakíthassunk ki. Hiszen a kutyákat mindenki szereti.
Czakó Miklós, NEW technology