Új eredmény: a szeizmométerek pontosabban megmutatják, hogy hol ér földet az űrszemét

A Johns Hopkins Egyetem és az Imperial College London kutatói szeizmométerek adatait használták a lehulló űrszemét pontosabb követésére, és jó okuk van rá: a Föld légkörébe lépő űrszemét a hangsebességnél is gyorsabban halad, ezért hangrobbanásokat kelt, amelyek működésbe hozzák a szeizmométereket. Az e célra eddig nem igazán alkalmazott műszerek feltérképezésével nyomon lehet követni a lehulló törmelék pályáját, és közel valós időben meg lehet becsülni, hol érhetett földet.

A tudósok szerint az új technika kiegészítheti az űrszemét becsapódási helyének meghatározására leggyakrabban használt radaros nyomon követést.

„Tavaly naponta több műhold is visszahullott a légkörünkbe, és nincs független forrásból származó megerősítésünk arról, hogy hol léptek be, darabokra estek-e, elégtek-e a légkörben, vagy elérték a felszínt. Ez egyre növekvő probléma, és csak rosszabb lesz” – jósolja Benjamin Fernando (Johns Hopkins), a Science-ben megjelent tanulmány vezető szerzője.

A Johns Hopkins posztdoktori kutatója Fernando Constantinos Charalambousszal, az Imperial College kutatójával együtt dolgozott ki új módszert, amivel például sikerült rekonstruálni a pályájáról 2024 áprilisában letért, kínai Sencsou–15 űrhajóból származó törmelék útját. Ehhez 125 darab dél-kaliforniai szeizmométer adatait elemezték, majd kiszámították a modul pályáját, illetve sebességét.

A szeizmikus mérések intenzitása alapján meg tudták határozni, hogy az űreszköz hogyan esett darabjaira, és megállapították azt is, hogy az Egyesült Államok Űrparancsnokságának pályaadatai alapján előre jelzett útvonalhoz képest jelentősen messzebb, nagyjából 40 kilométerre délre haladt át az égen.

Ez a távolság egy visszahulló törmelékdarab esetén nagyon nem mindegy, hiszen el kell dönteni, hogy az űrszemét pályája érint-e lakott területet, vagy sem. További probléma – ami miatt elengedhetetlen lenne a becsapódási helyek gyorsabb és pontosabb meghatározása – az, hogy a lángokba boruló törmelék időnként mérgező részecskéket bocsát ki, és ezek a légkörben órákig, a jégben és vízben pedig akár évtizedekig megmaradhatnak.

Utóbbira az orosz Mars 96 űreszköz 1996-ban visszahullt törmelékét hozták fel példaként, hiszen erről sokáig azt hittük, hogy a légkörbe lépve teljesen elégett. Nemrég azonban kiderült, hogy a radioaktív energiaforrása épségben maradt és az óceánba csapódott, ahol felhasadt és mesterséges plutóniummal szennyezett be egy chilei gleccsert.

„Hasznos lenne további követési eszközökkel rendelkezni, különösen azokban a ritka esetekben, amikor a törmelék radioaktív anyagot tartalmaz” – figyelmeztetett Fernando.

A kutatók szerint a törmelék pályájának ismerete segít nyomon követni, merre sodródnak a részecskék, és emiatt kik kerülhetnek veszélybe.

Az eljárás a hanghatásokra aktiválódó szeizmométerek térbeli eloszlására épít, és a mérések időzítése alapján rajzolja ki a hangrobbanások forrásának mozgását a légkörben, így valós időben segíthet meghatározni a lehulló törmelék útvonalát, illetve a becsapódás helyét.

Gábor János, NEW technology